Ebnevelde - Adatok

Könyörgés



Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.



Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó, tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.



Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.



Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.



Pilinszky János





Oidipus



Magad vagy a táj.

Ujjaid a fák csontsovány gallyai,

kopár dombfejtetőd

bástyává koronázza

a lemenő nap.



Pórul járt öreg,

kikapart szemüregedben

botorkálsz faltól falig, remegő

kezed magad elé kinyújtod.



Mintha a koponyába

befelé látnának a szemek,

a járásokon végighalad pillantásod,

a széksorok párhuzamosai

egyre beljebb terelnek,

míg a színpad mélyén

kigyullad a test enyészpontja.



Amerre fordulsz, arra épül

kíváncsiságod mozaikjaiból

egy lehetséges élet,

közben halk roppanással

síkokra válnak szét,

és elcsúsznak egymáson

az észlelés rétegei.



(2)



Te voltál az, te vártál

a suhogás árnyékában,

és az erdő tüdeje,

mint egy fülledt madárház,

megtelt zsivajjal.



A jós álló nap

a sasokat számolta,

de mindig elfelejtette,

hol tart.



Átfúrt bokacsontodon

a vihar furulyázott,

hogy táncolni tanítsa bicegésed.

A hegy fél térdre ereszkedett,

könyörgött neked,

hogy maradj.



(3)



Téged láttalak a szem

sivatagában, ahol a homokszemcsékbe

zárt idő összekarcolta a szél retináját.



Láttam, ahogy sötétséget

könnyeznek a bokrok ágai,

éjszakát izzad az argánfák kérge,

és a láthatár szablyaélén

karaván vonul át.



Az ellenfényben a testek

sziluettjei megfeszültek,

mint a tűzbe dobott papírfigurák,

és a Szfinx arca, akár egy kővé

dermedt üvöltés, hangtalanul

lebegett a dűnék felett.



(4)



Azt akartad látni, ami elrejtőzik,

visszahúzódik önnön árnyékába.

Vakságod most már a kozmosz

éjszakája. A szem a ragyogó

tágasságba vész. 



Závada Péter